Amikor egy böngésző meglátogat egy weboldalt, el kell dönteni, hogy a weboldalt újra letöltse, vagy elég, ha csak a helyi gyorsítótárból jeleníti meg azt. A meantime módszere erre az egyezkedési folyamatra épül, és az e során használt kliensoldali meta-adatok illegitim használatával operál, hogy a felhasználót perzisztens módon azonosíthatóvá tegye.
Az egyik, főképp használt ilyen azonosító a Last-modified, aminek elküldésével a böngésző jelzi, hogy szerinte mikor frissült utoljára a tartalom a meglátogatott oldalon. Ezt az oldal letöltésekor kapja meg a kiszolgálótól. A másik ilyen azonosító a HTTP ETag, ami bár ez a meantime idejében még nem volt támogatott minden böngészőben, mára beérett: például az evercookies is használja az ETag-eket. Mindkettő értékét a kiszolgáló adja meg, és így tetszőleges értékeket állíthat be, hogy a felhasználó egyedileg azonosítható legyen.
Sajnos közös hátrányuk, hogy precíz URL egyezést igényelnek: azaz a GET paramétereket is magába foglaló URL-hez kapcsolódnak, és a legkisebb URL változásra is érzékenyek. Aggodalomra nincs ok, könnyen megoldható, hogy minden látogató letöltsön egy URL-t: elég, ha minden oldalra kitesz a szolgáltató egy központ erőforrást, például egy 1x1 pixeles kis képet (vagy funkcionális elemet, mint egy helyi banner vagy fejléc kép).
További problémát jelent, ha a kliens proxy-t használ, hiszen ez könnyen beleszólhat a címkék kezelésébe – főleg ha egy anonimizáló szolgáltatás proxy-járól van szó. A meantime készítésének idejében ez még nem jelentett komoly veszélyt, de azt hiszem, hogy (sajnos) még ma sem használnak jelentős tömegek ilyen szolgáltatásokat, így ez a veszély nem fenyegeti a módszer használóit.
Összesen 0 hozzászólás látható.
Nincsenek hozzászólások.
Bárki hozzászólhat, nem regisztrált beküldő esetén egyik adat megadása sem kötelező - a hozzászólás akár névtelen is lehet.